Tartalomjegyzék
- Lakner Zoltán Lehel: Az elhallgatás bája – 4
Tanulmányok
- Lakner Zoltán Lehel: Egy keresztény társadalompolitika
töredékei – 7 - Lakner Zoltán Lehel: A tű foka – 22
- Hámori Péter: Suum cuique – Hadi és szociális sebek
az első világháború Magyarországán – 30 - Hámori Péter: Hatékony volt az ONCSA? – Az Országos Nép- és
Családvédelmi Alap (1940–1944) hatékonyságának elemzése – 40
A szociálpolitika forrásvidékén
1. Képzési programok
- Tanfolyamtervezet közigazgatási tisztviselők szociális
szakkiképzésének megoldására – 67 - A Katolikus Szociális Képző tanterve – 70
- Katolikus Női Szociális Képző – 75
- Egyetemi szociális tanfolyamok – A M. Kir. Minisztérium
1942. évi 4.150. M. E. számú rendelete – 76
2. Korai szakirodalom – képzés
- Ferenczi Imre: A „Népművelő Társaság” első szociálpolitikai
tanfolyama – 79 - Földes Béla: Szociálpolitika – 1912 – 89
- Parlamenti vita a szociális képzésekről 1939–1943
Somogyi Ferenc – Tegzes László – Hunyadi-Buzás Endre:
A közigazgatás tisztviselőinek szociális képzése – 1939–1943 – 96 - Cser János: Felsőoktatásunk és a szociális irányú szakképzés – 100
- Prohászka Ottokár: Keresztény szocializmus – 117
3. Rendeletek – szabályozás
- Rendelet az egyetemi szociális tanfolyamokról –
A M. Kir. Belügyminiszter 4.150/1942. BM. szám rendelete – 123 - Az egyetemi szociális képzések részletszabályai. A magyar
királyi belügyminiszter 1942. évi 800. számú rendelete – 133 - Könyöradománytól az ellátásszervezésig – Szociális
szabályozási kérdések a Horthy-korszak kezdetén – 146 - A népjóléti minisztérium felszámolása – 157
- Az ONCSA működésének miniszteri szintű szabályozása –
A M. Kir. Minisztérium 1943. évi 480. M. E. számú rendelete – 160 - Family Watch International – Családpolitika és extremitás – 163
Lakner Zoltán Lehel: VÉGE…
Történt egyszer, hogy elindult a szociális képzés Magyarországon. A nyolcvanas évek közepe felé jártunk, s bizony a rendszer lába is kezdett már kifelé fordulni. Örültünk persze, hiszen kellett, s afféle kapunyitónak is véltük olyan kérdésekről beszélni, melyeket mindaddig súlyosan tiltott még szóba hozni is a magát progresszívnek nevező, a gumibotokat, börtönkulcsot azért maga előtt lengető hatalom. Aztán beszéltünk, tanultunk is róla, diplomát szereztünk, miközben nem is tudtunk, mi több, nem is tudhattunk arról, hogy nem velünk kezdődött ez a történet sem. Szabadnak, lázadónak is hihettük magunkat, mert vállalás, akkor még bátorság is kellett az eltakart vagy szándékosan a föld alá nyomott történetek föltárásához.
A szegénység attól kezdve nem csak az életünkben volt jelen, hanem a gondolatainkon, a kétkedéseinken és kérdéseinken túl valamiféle cselekvésre is hevített minket. Már a kezünkben volt a megoldás: égető ügyeink közé emelkedett az addig tiltott nyomorúság, s tudtuk, hogy innentől már csak elszánás kell az igaztalan dolgok elleni küzdelemhez. Emberekre vágytunk, akiken segíteni lehetett és kellett, s éreztük, hogy nemzeti ügy ez is, mint annyi fájó sebe az országnak. Tudósnak hittük magunkat, hiszen érteni kezdtük az okát is bajainknak. Aztán szép lassan rájöttünk, hogy nem teljes az egyetértés, hogy nem mindenkinek számít a haza, s a hiányt szenvedő ember sokaknak csak ideológia érvelés, nem pedig emberi sors. Szociálpolitikus lettem szociológusként, de nekem több kellett, mint az értés és a megértés. Az egészet akartam látni; hogyan jutottunk ide, mit tettek egymásért és értünk az eleink. A kérdésre csak hallgatás, lekicsinylés volt a válasz. Nincs itt semmi látnivaló, a magyarok nem szeretik, soha nem is szerették egymást, különben is csak mindenki egymásnak farkasa, vagy éppenséggel csak érzéketlen vesztes vagy haszonleső. Mentünk hát tovább, tette ki-ki a dolgát, sodort az élet, a család, a soha véget nem érő munka. Aztán bele-belebotlik az ember valami mélyen eltakart dologba, s látja, fölfedezi a hagyatékot, amelyet mégiscsak itt felejtett valahogyan a múlt. Rendre előkerültek, porosan, besározva akár, de mégiscsak igazan azok a tanúságok, amelyek fölemelik a fejet és a tekintetet: hihetetlenül gazdag, értékes és megejtő bizonyítékai a magyarok segítő történetének. Végül könyv is született az összegyűjtött emlékek töredékeiből, lássa a világ, kik is vagyunk, s nézzünk magunk is hátra; van mire támaszkodni. Idők távolából
visszafogott reménye ez a világosságnak, amelyet oly gyakran eltakar az ideológiai sötétség. Ragyoghatna is akár a magyar múlt szociális csillagzata. Csalódás lett ez is: emberi gyarlóság kaszálta el a szélesebb nyilvánosságot. Csönd. Most viszont dokumentumokat teszünk az asztalra a szociális szakma születéséről. Jól tudjuk, szakma azáltal születik, ha már rendszerbe szerkesztve, taníthatóvá válik mind az az ismeret, gyakorlat és tudás, amely már beazonosítható, amelyet visszaigazol a szükséglet, a munka és a tudomány. A királyi Magyarország még a második nagy háború előtt egyetemekre vitte, emelte a szociális képzési programokat, amelyek máig is korszerűnek ható szerkezetben, tartalomban és szervezettségben, szélesre ívelt tudományossággal kiállhatják akár az európai összeméretés próbáját is. Kolozsvár, Debrecen, Pécs és Budapest legyen újra a tanúja ennek a tanulmányozásra, okulásra is érdemes és igényes múltnak. Az elhallgatás progresszív ködéből kiemelve, most mintegy forráskiadványként adjuk közre a Hámori Péter által előtalált tudást, amely a harmincas, negyvenes évek hagyatékában várta az újrafelfedezés igazságát. A törmelékből kivilágló értelem és cselekvő akarat áttöri a felejtetni szánt minőségre ráhordott port.
Lapozzon bele!
Kedves Olvasónk! Az alábbi olvasó ablakban virtuálisan belelapozhat kiadványunkba, az alatta található „Letöltés” gomb segítségével pedig számítógépére mentheti a teljes dokumentumot PDF formátumban.