IV. évfolyam 1-2. szám

Pedig már vége! Valaminek vége! Most éppen Amerikában sírnak a magzatgyilkosság nevén nevezése, tiltása miatt. Vége a népre, szabadságra hivatkozó rontásnak? Vége a szeretet szó kifordításának, hogy „aki szeret, az szeret és kész”, meg „a család az család és kész”? Vége a pedofília szabadságáért küzdők ordítozásának, kamaszok, gyerekek összezavarásának, magukat felnőttnek hitt tébolyultak erőszakosságának, nemzeti jelképek kigúnyolásának, a hisztérikus zászlólengetésnek, teherautó-platón pózoló félhülyék terrorjának? Vége? És szólt valaki is valakinek e féltekén, hogy ez már csak utóvédharca tudatlan jónak és tudatlan rossznak, vagy a nagyon is tudó gonosznak? Mi most szólunk! Tudniuk kell, hogy vége! El lehet sírni még egy darabig a rontást, de vége; reméljük: vége!

Ez a lapszám persze nem erről szól, hanem az emberi munkáról, felelősségről, hitből és tudásból épített segítő magatartásról, a tudományról és szakmáról, odaadásról, szeretettel végzett gondozásról, foglalkozási rehabilitációról. Olvashatunk fiatalok mentális egészségének megőrzéséről, nevelőszülőkről, a demenciahelyzetről és kezeléséről, terápiás fejlesztésről, szocioterápiás foglalkoztatásról, munkába visszavezető szelíd utakról, pszichoszociális rehabilitációról. Ezúttal is köszöntünk határon túli szakmabeli magyarokat Csíkból, akik történelmet csináltak az erdélyi fogyatékkal élők világában.

Külön is figyelmet érdemelnek az Aquniói Szent Tamás Ökumenikus Közéleti Akadémia hallgatói, akiknek dolgozatait közreadjuk, s velük a nemzetközi hírű akadémikus, Náray-Szabó Gábor gondolatait is a liberálkeresztényekről.

Még egy szó arról, aminek, úgy tűnik, ugyancsak vége. Arról a végzetes, baloldalinak színezett szociálpolitikáról szólok, amelynek hívei soha nem a támasz és saját erő nélkül vergődők képességeinek megerősítésében hittek, hanem a másoktól rekvirált javak társadalmi újraelosztásnak nevezett kényszerében. Soha nem innovációban, soha nem az önbizalom és önbecsülés helyreállításában, nem a környezet támogató megértésének emelésében, hanem a másoktól elvett javak erőszakos átcsoportosításában, liberális kizárólagosságban és agymosásban látták a megtoldást, ami így persze nem is születhetett meg soha. Erre az „elvre” Kun Béláék óta számos iskola szerveződött, s mérhetetlen károkat és szenvedést okozva be is csődölt mindahány. Nálunk Ferge Zsuzsát rángatva maguk elé rongálják évtizedek óta a szakmai levegőt („Ferge-iskola”), de most egy kicsiny mondattal (még a télen) le is rombolta légvárukat a hivatkozásul használt roma közösség egy gondolkodó képviselője. Forgács István egyszerűen csak annyit üzent, hogy NE! Köszönjük szépen, de Ne! Ne a családi pótlék emelésének szajkózásával hessegessétek el magatoktól a felemelő szándékot, mert nem nagykorúsít, nem indít polgári attitűdre, és nem segít, csak elhomályosítva a tekintetet elhiteti, hogy ez pótolhatja a szervezett szociálpolitikát. Inkább ne! Sokkal inkább munkához segítő képességnövelésre, a szegénység újratermelődési spiráljainak megtörésére van szükség, mint pótlékokra. Ez az a mondat, amely véget vetett ennek az iskolának, ennek a szakmaiatlan, a szegényeket szegénységben tartó balvégzetnek. Vége! Tudható persze, hogy lesz itt még ebből ordítozás, de ez már tényleg csak utóvédharc…