II. évfolyam 1. szám

Ki gondolná, hogy régi idők tárgyai, az összegyűjtött eszközök segíthetnek visszatalálni bárkinek is a saját homályba veszett múltjából a jelenbe? És ki gondolná, hogy a gyermek- és az ifjúkor melegségét a mások által megmentett, házzá, lakóhellyé, istállóvá, közösségi térré avatott, de újraépített és újrarendezett tárgyi kultúra és a rég elfeledett illatok idézhetik meg? A történelem és a személyes sorsok romjain – látjuk – maga az emlékezet is el tud veszni. Mert tudjuk, nemcsak az emlékek tűnnek el gyakran, hanem az érzések is, az emberi közelség lélekmentő melegsége. Itt pedig fölmelegszenek a szívek, még akkor is, ha az emlékezet továbbra sem talál utat az egykori valósághoz.

Ki gondolná, mennyire bonyolult a múlt? Pedig tudjuk, sőt szándékkal felejtjük is olykor, takargatjuk, mentegetjük gyakran, aki vagy ami pokollá, reménytelenné tette egész nemzedékek életét. Hát, így hozta a sors, mit is tehetünk ellene? Pedig mindig van, vagy volt legalábbis egy olyan döntési lehetőség, egy tiltakozás vagy kibúvó, amely kiment minket a tetteink erkölcsi súlya alól. (Sic) Van olyan is talán, ami fölmenthet bennünket legalább utólag a vádtól: cselekedhettünk volna másként. Cselekedhettünk volna, de nem tettük. Most meg itt köszönt bennünket a vissza-visszatérő történelem, amely persze tönkrement sorsok, kifosztott házak és kifosztott életek története (is). Bennünket, magyarokat is fosztogattak, s öltek, rángattak, gyaláztak eleget. A XX. század közepén lőttek minket tömegben sáros és véres gödrökbe, telepítettek ki házainkból, hogy másnak hely legyen és föld. Egyszer, a nem is olyan régi időben úgy döntött Benešnek engedve a nagy Sztálin és – ne feledjük persze – a „felszabadító” és dicsőséges nyugati hatalmak együtt, hogy a Felvidékről kirugdosott magyarokat úgy lehet elhelyezni a háború utáni Magyarországon, ha a már többnyire magyarrá vált és hűséges svábokat kiűzzük a hazából. A kegyetlen történet hamar
véget ért. A vagonok gyorsan kijutottak a határon, a megvert és tönkrealázott életekkel meg történt, ami történt. Most Gazdag falvak ínségesei című írásunkkal idézzük
meg az időt, s tesszük – ha tudjuk – szelíddé az emlékezetet; legalább azt.
Ki gondolná, mennyire fontos – pedig gyakran teszünk úgy, mintha tudnánk –, hogy a szociális szakma embertudomány. Az embersegítés tudománya; azt pedig jól, s csakis jól szabad művelni, hiszen sokaknak – s az életben, a munka során nem is egyszer – mi vagyunk az utolsó lehetőség, a végső emberi kapaszkodó. Nem téveszthetünk tehát utat, jól kell tudni tenni a dolgunk. Módszertani rovatunkban ezúttal a demenciával élők nappali intézményei számára kimunkált szakmai anyaggal jelentkezünk.

Ki gondolná, de az a tény, hogy 2012 óta töretlen dinamikával húzódik vissza a szegénység Magyarországon. A helyzet javulását az ország minden régiójában és minden háztartástípusban érezhetik, s érzik is az emberek. A leglátványosabban a gyermekek, a gyermekes családok és a roma népesség szegénysége csökken. Nem is lehet másként, hiszen a refrerencia évhez képest 800 ezerrel többen dolgoznak, minimálisra csökkent a munkanélküliség, és mintegy 50 %-kal (!) növekszik a lakosság fogyasztása. Mindezt az Unió statisztikai rendszere által ellenőrzött és validált vizsgálatok adataiból tudjuk. Elemző írásunkat a Tanulmányok rovatban közöljük.

Ki gondolná, mire képes az emberi szellem? Vagyis hogy mire képesek a romlás virágai? Mert mi más is lehetne az a bornírt javaslatdömping, melyet a „gendertudósok” borítanak rá a világra! Csak néhány példa a szexuális nevelés átfogó témaköréből:
1. Három-négyéves gyermekeket ideje a maszturbáció fogalmával megismertetni!
2. Négy-hatévesek „felvilágosítása” az azonos neműek szexuális kapcsolatairól.
3. Egy ötéves gyereknek ismernie kell a genderideológia alapjait! 4. Tizenkét évesen a gyerekeket a szülői hozzájárulás nélkül végzett abortuszról kell kiokosítani „a bizalom és titoktartás megőrzésével”! No comment. De mégis! Hát senki nincsen itt észnél?! Ha már az ENSZ-nél, az UNESCO-nál, a UNICEF-nél (!), sőt a WHO-nál, s a többi jól fizetett szervezetnél teljesen lekapcsolták a villanyt?! Ki gondolná…? Pedig ezt a helyzetet elemzi cikkünkben az Emberi Méltóság Központ.

Ki gondolná, de vannak tudós emberek, akik idegen nyelvű külföldi kiadványokban fejtik ki véleményüket a hazai családpolitikáról. Eddig rendben. Az már kevésbé, hogy mindezt egyoldalúan – akarva-akaratlan sarkítva, olykor ferdítve a valóságot –, saját hazájukat rossz hírbe hozó, lejárató módon teszik… hát persze, hogy adatok nélkül. Csak remélni tudom, hogy nem ez a szándék! Ezért született Szemle rovatunkban kissé szokatlan módon publicisztikai áthallásokkal az erről szóló írás.

Ki gondolná, de jelen lapszámunkban eljött az idő, s helyt adunk egy olyan írásnak is, amely az időskori szexuális magatartásról szól. Nem egy mély, elemzésekre épülő tudományos publikációról van szó, sokkal inkább tabudöntögetésről, azaz arról, hogy ideje felhőtlenül, szégyenkezés nélkül beszélni erről is végre.